Változócsillagok a Lokális Halmazban: az IAU 193. kollokviuma
       

Mint ősszel a vándormadarak, úgy vonultak idén júliusban a világ csillagászai a
déli félteke irányába. Az ok igen egyszerű: a Nemzetközi Csillagászati Unió
(IAU) XXV. közgyűlését Sydney-ben rendezték meg július 13. és július 26. között,
amikor majd' kétezer csillagász gyűlt össze a tucatnyi kisebb konferenciára
lebontott tudományos programban való részvételre. Egy kisebb csoport (a
csoportkép tanúsága szerint kb. 120-an) még a sydney-i események előtt
továbbrepült Új-Zéland felé, hogy részt vegyen az IAU 193. kollokviumán, melyet
július 7. és 11. között Christchurch-ben szervezett meg a University of
Canterbury lelkes gárdája, "Változócsillagok a Lokális Halmazban" címmel. Jelen
írással a Meteor olvasóit szeretném tájékoztatni az egyhetes konferencia szakmai
érdekességeiről, hiszen a CCD kamerák egyre széleskörűbb hazai elterjedése
jól mutatja: hamarosan már amatőr szemmel is érdekesek lehetnek a más galaxisok
változócsillagai. 

A hétfőtől péntekig zajló előadások témái visszatükrözték, hogy a kollokvium
az évtizedes hagyományokra visszanyúló "pulzáló konferenciák" sorozatába
tartozott, melynek jegyében minden második évben összejön a szakma kitárgyalni
a legújabb eredményeket (1999-ben pl. Budapesten volt az aktuális pulzáló
konferencia, az IAU 176. kollokviuma). Maga a témaválasztás azonban 
"becsempészte" a más jellegű változókat is (pl. kataklizmikus változócsillagok,
szupernóvák, fedési kettőscsillagok), hiszen a Lokális Halmaz megismerésében
ezek is legalább olyan fontos szerepet játszanak, mint a klasszikus pulzáló
változócsillagok (RR Lyrae-k, cefeidák, Mirák és még tucatnyi egyéb altípus). 
Magyarországot közvetlenül, ill. közvetve Jurcsik Johanna (MTA KTM CSKI),
Derekas Aliz (University of Sydney), ill. jómagam képviseltük, két poszterrel,
valamint egy előadással.

Magyarországról nehezen lehet Új-Zélandtól messzebbre elmenni a Föld felszínén,
de még Sydney-ből is jó három órás repülőút Christchurch, a déli sziget
legnagyobb városa. Július eleje itt a tél közepe, és éppen a megérkezésünk
előtti napon kapott a város egy kis hóvihart, így hamisítatlan téli hangulatban
volt részünk az első pár napon. Természetesen a Csendes-óceán partján, -43,5
fokos szélességen nem marad meg sokáig a hó, ám éjszakánként igazi (magyar)
novemberi ködös időt tapasztalhattunk meg. Ennek megfelelően nem Christchurch
volt a legalkalmasabb helyszín a déli éggel való elmélyült ismerkedésre, bár az 
feltűnt, hogy a Szíriusz jóval tovább (az Arcturus pedig jóval rövidebb ideig) 
látszott este, mint Sydney-ből. 

Christchurch vitathatlan szellemi központja a University of Canterbury, melynek
épületei egy több tucat hektáros parkot töltenek fel élettel. Az új-zélandi
csillagászat is itt koncentrálódik, melynek vezető egyénisége John Hearnshaw. Az
egyetem obszervatóriuma Új-Zéland legnagyobb csillagvizsgálója, ami 200 km-re 
található Christchurchtől, a Tekapo-tó mellett. Szakterületük különböző
típusú változócsillagok kutatása (R CrB, RV Tauri és cefeida változók), mind
elméleti, mind megfigyelési szempontból. Az utóbbi években kibővítették
vizsgálataikat a mikrolencse-jelenségek megfigyelése, valamint az exobolygók
tanulmányozása irányába. 

A konferencia összesen tíz ülésszakból (session) állt. A Lokális Halmaz és a
távolságskála, B, A és F-típusú pulzáló csillagok, vörös óriások, mirák és
proto-planetáris ködök, kettőscsillagok és pulzáció, csillagfejlődési és
pulzációs tulajdonságok, változócsillagászati űrmissziók - címszavakban az 
ülésszakok. Az alábbiakban a teljesség igénye nélkül válogatok az érdekesebb
témákból.

A program felvezetéseként J. Christensen-Dalsgaard (Aarhus Universitet)
tekintette át a csillagpulzáció elméletének legújabb eredményeit. A klasszikus
instabilitási sáv (delta Scuti-k, RR Lyrae-k, cefeidák) és az aszimptotikus
óriáság (mirák, félszabályos csillagok) mellett az utóbbi években a
Hertzsprung-Russell-diagram eddig "üres" területei is sorra benépesülnek újonnan
felismert változótípusokkal. A tavaly fölfedezett hosszú periódusú pulzáló
szubtörpék ("majdnem fehér törpék") mellett a Nap-típusú rezgések megfigyelése
és modellezése ma az asztroszeizmológia egyik legpezsgőbb területe. Olyan
paraméterek váltak meghatározhatóvá, mint más csillagok konvektív zónájának és
magjának mérete, belső rotációjának változásai, az energiaterjedés tulajdonságai
a teljes csillagbelsőben, stb. Azaz lassan már nem csak leírjuk, hanem
ténylegesen is megértjük a csillagokat.

A. Aparacio (Insituto de Astrofísica de Canarias) ezt kiegészítve a Lokális
Halmazt mutatta be. A "három tenor", a Tejútrendszer, az M31 és az M33
megismerése mellett újabb és újabb törpe galaxisokkal bővül a Lokális Halmaz
listája. Ma már negyven fölött jár galaxishalmazunk ismert tagjainak száma, s
szinte mindegyikük távolságát valamilyen változócsillag periódus-fényesség
relációja alapján ismerjük legpontosabban. Azaz a közeli galaxisok változóinak
megfigyelése az egész Lokális Halmaz feltérképezését eredményezi. 

Amatőr szempontból biztató, hogy a szakcsillagászat évtizedes mulasztását
igyekszik behozni a mirák és félszabályos csillagok utóbbi években igen
intenzívvé vált kutatásaival. Az első három napon összesen 14 előadás hangzott
el velük kapcsolatban, ami kb.az egész konferencia negyedét jelenti! Mindezt az
tette lehetővé, hogy a mikrolencse-programok (elsődlegesen a MACHO és az OGLE
projektek) félszabályos csillagok ezreit detektálták, és az öt-tíz év hosszú
folyamatos adatsorok megbízható periódusmeghatározást tettek lehetővé. Mára
tisztán látszik, hogy a megfigyelhető fényváltozásokat legnagyobb részt a
többmódusú pulzáció okozza, azaz a bonyolult fénygörbék többszörös periodicitása
ténylegesen a különböző rezgési állapotok egyidejű gerjesztettségét mutatja.
Emellett természetesen nem hanyagolhatók el a véletlenszerű folyamatok sem, és
így jön létre a félszabályos viselkedés. Fontos eredmény, hogy a mirák 
infravörös periódus-fényesség relációja kellően hosszú méréssorozat (minimum
ezer nap) esetén a cefeidák periódus-fényesség relációjával vetekedő
távolságmérési pontosságot tesz lehetővé, ami az infrában érzékeny CCD
detektorok korában nagyobb hatótávolságot is eredményez (a konferencia előtti
héten jelent meg az NGC 5128 miráinak több éves VLT-s méréssorozata, ami már a
Lokális Halmazon túli galaxisok távolságméréseit villantotta föl mirák
segítségével). 

T. Lebzelter (Insitut für Astronomie, Bécs) ehhez csatlakozva beszélt a
gömbhalmazok vörös óriáscsillagainak fényváltozásairól. Meglepően kevés mira és
félszabályos változó ismert gömbhalmazokban, ez azonban pusztán kiválasztási
effektus, mivel korábban mindenki a rövid periódusú változókra (RR Lyrae-k)
koncentrált, ezért a több tíz, esetleg száz napos periódusú csillagokat teljesen
elhanyagolták. CCD kamerákat használó amatőrcsillagászok számára is érdekes
lehet a téma, mivel néhány gömbhalmaz két-három évnyi nyomon követésével
(éjszakánként csak néhány képre lenne szükség) a halmazok legfényesebb
csillagainak félszabályos változásai viszonylag könnyedés kimutathatók, a
rezgési állapotok pedig a halmazok távolságát ismerve azonosíthatók.

E. Guinan (Villanova University) a fedési kettőscsillagok távolságmérésben
betöltött szerepéről tartott egy áttekintő előadást. Már Shapley és Eddington
is felismerte, hogy a fedési kettőscsillagok segítségével egy nagyon pontos
távolságmérési módszerhez juthatunk, amennyiben kimérjük a rendszer
fénygörbéjét, radiálissebesség-görbéjét, ill. meghatározzuk a csillagok
hőmérsékletét valamilyen spektrofotometriai módszerrel. Elemi (egyetemi)
asztrofizikai bűvészkedéssel belátható, hogy egy gyakorlatilag geometriai
távolságméréshez juthatunk, melynek eredményei függetlenül használhatók
mindenféle periódus-fényesség relációk nélkül. Guinan és csoportja az elmúlt
néhány évben a Magellán Felhők fedési kettőscsillagait vizsgálta, melyekkel már
elérhető az 5%-nál pontossab távolságmérés. Ezen a szinten azt is ki lehet
mutatni, hogy mennyi a Felhők látóirányú kiterjedtsége! Újabban már az
Andromeda-köd fedési kettőset mérik (8-10 m-es távcsövekkel, illetve a
HST-vel), hogy a 19-20 magnitúdós változók segítségével nagyon pontos
távolsághoz jussanak (amivel éppen a periódus-fényesség relációk kalibrálhatók).
 
B. Warner (University of Cape Town) izgalmas témával élénkítette fel a sok-sok
klasszikus pulzálón elfáradt közönséget. Összesen négy olyan kataklizmikus 
változócsillagról számolt be, amelyben a fehér törpe főkomponens éppen beleesik
a pulzáló fehér törpék instabilitási sávjába és kimutathatóan pulzálnak is.
Az egyik törpe nóva fehér törpéjének hőmérséklete éppen a rezgések 
kialakulásának hőmérsékleti határához közeli, így egy érdekes jóslat is 
elhangzott: a rendszer következő kitörésekor várhatóan annyira fölmelegszik a
csillag, hogy pulzációja "kihal" a föllépő csillapítás miatt. Később
a fehér törpe visszahül a rezgések tartományába és újra elindul a fényváltozás.
Csak remélni lehet, hogy nem kell még 20 évet várni erre a következő kitörésre...

A kollokvium hivatalos programját a közeljövő változós űrmisszió zárták. A már
működő MOST szonda mellett a COROT, Kepler és Eddington fantázianevű műholdak
várhatóan új lendületet adnak az asztroszeizmológiának. Habár a MOST-on kívül
egyik sem kizárólag asztroszeizmológiai műhold, az exobolygók átvonulásai által
okozott parányi fényességcsökkenések kimutatását szolgáló mikromagnitúdós
pontosság a legkülönbözőbb fajta csillagrezgések tanulmányozását is lehetővé
teszi majd. 

A konferencia nem hivatalosan szombaton zárult, amikor egy egész napos
kirándulást tettünk a Tekapo-tó partján található Mount John University
Observatory-hoz  (MJUO). A 200 km-es út lélegzetelállítóan gyönyörű tájakon
vezetett keresztül, ami a kb. 15 cm-nyi hóval borított MJUO kupolái közt tett
sétával érte el tetőpontját. Jelenleg három műszer található itt. A legnagyobb
egy 1 m-es távcső, amihez egy nagy pontosságú spektrográf csatlakozik. A néhány
m/s-os pontosságot úgy érik el, hogy a távcső által összegyűjtött fényt
optikai szálon vezetik el az egyetlen mozgó alkatrészt sem tartalmazó
Hercules-spektrográfhoz, ami ráadásul egy hatalmas olajszőkítő tartályra
emlékeztető vákuumkamrában kapott helyet. Emellett két 60 cm-es távcső alkotja az
MJUO műszerparkját. Egyikük a MOA (Microlensing Observations in Astrophysics)
projekt keretein belül hat éve mást sem mér, mint a Magellán Felhőket (a MACHO és
OGLE programokhoz hasonlóan), a másik pedig egy általános célú fotometriai
távcső. (Az IAU cirkulárokban olvasható MJUO-fotometriai adatok ezzel a műszerrel
szoktak megszületni, melyekhez egy ugyanolyan AAVSO által szponzorált CCD a
detektor, mint amilyet Kereszty Zsolt is használ.) Jövő ilyenkorra azonban
kiegészülnek a távcsövek egy 1,8 m-es műszerrel, ami a MOA program folytatásaként
szintén a Magellán Felhők mérésére fog szolgálni.

A szakmai érdekességek mellett hadd emlékezzek meg két résztvevőről, akik
jelenlétükkel megtisztelték a konferenciát. Egyikük Norman Baker, aki 
Rudolf Kippenhahn-nal az 1960-as évek elején megalapozta a csillagpulzáció
számítógépes modellezését. Mint egyik elméletis meg is jegyezte: a ma használt 
numerikus kódok mindegyike olyan algoritmusokat használ, melyek eredetileg 
Norman Baker kezdetleges számítógépein futottak le először. A másik "nagy öreg"
Albert Jones új-zélandi amatőrcsillagász volt, aki valamikor a II. világháború
tájékán kezdte el vizuális változócsillag-észleléseit, és sok tucatra tehető azon
déli változók száma, melyekről az egyetlen rendelkezésre álló információforrás
az ő évtizedes észlelés-sorozata. (Egyik kávészünetben meg is kérdeztem
tőle, hogy tudja-e, hány észlelést végzett összesen, amire csak annyit válaszolt,
hogy már régóta nem számolja megfigyeléseit, mivel inkább a minőségre és nem a
mennyiségre koncentrál. Az biztos, hogy már jó pár éve volt, hogy az AAVSO-tól
megkapta a félmilliomodik észlelésért járó emléklapot...) Velük vált kerek
egésszé az IAU 193. kollokviuma, a legújabb eredményektől kezdve a még ma is 
élő "alapító atyákig". Folytatás 2005-ben, Rómában. 

KISS LÁSZLÓ

potenciális ábrák:

img_0651: Christchurch jelképe, az anglikán katedrális
hercules.jpg: Az MJUO Hercules-spektrográfja (másképpen olajszőkítő tartály)
img_1252.jpg: Az MJUO 1 m-es távcsöve
img_1268.jpg: A MOA program 60 cm-es távcsöve
img_1277.jpg: Az MJUO 60 cm-es fotometriai műszere


Változós hírek

Nova Sagittarii 2003 = V4745 Sgr

Az idei év eddig legfényesebb nóváját Nicolas Brown ausztrál és Minoru Yamamoto
japán amatőrcsillagászok fedezték fel egymástól függetlenül 2003. április végén
(Brown április 25-én, Yamamoto pedig egy nappal később). Mindketten  T-Max 400
filmre készített fotókon vették észre a jövevényt. A felfedezés után pár nappal
érte el 7,m4-es maximumát, amit egy gyors halványodásnak ítélt
fényességcsökkenés követett. Az első meglepetés május 10-én következett be,
amikor a nóva hirtelen visszafényesedett 8,m0-ig. Kiss László és Andrew Jacob
spektroszkópiai mérései szerint (Siding Spring, 2,3 m-es ATT) ekkor a 
színképet P Cygni-profilt mutató hidrogén és ionizált vas emissziós vonalak 
uralták. A robbanási felhőben négy különböző sebességű gázhéj volt azonosítható
-900, -1300, -1600 és -1800 km/s-nál. Július végéig még két másik
utólagos felfénylés következett be. Fénygörbénk a VSNET-en közölt adatok
alapján készült. -33 fokos deklinációját figyelembe véve nem meglepő, hogy
nincs tudomásunk a V4745 Sgr hazai megfigyeléséről.
(IAUC No. 8123, 8126, 8127, 8132 - Ksl)

ábra: v4745.gif

A hónap változócsillaga: S Delphini

Első őszi ajánlatunkkal a kettőscsillagok szerelmesei felé is nyitunk. A gamma
Del-től (ami maga is egy látványos kettőscsillag!) kb. másfél fokkal
északnyugatra található az S Del mira-típusú változócsillag, amely átlagosan 277
napos periódussal változik 8,m5 és 12 magnitúdó között. Egy 8,m7-es csillaggal
alkot szép kettőst, fényességváltozásának köszönhetően hol egyenlő párt, hol nagy
fényességeltérésű rendszert alkotva. Észleléséhez legalább 50-szeres nagyítás
ajánlott, hogy a közeli csillag ne befolyásolja becslésünket! Következő maximuma
szeptember-október folyamán várható, amikor rövid ideig felülmúlja
kísérőcsillagának fényességét. Fényváltozásának érdekessége, hogy az általában
megszokottal ellentétben lankás felszálló ág után egy rövid maximum és meredek
halványodás következik, így kora őszi maximuma után heti rendszerességű észlelése
ajánlott, míg el nem tűnik az esti szürkületben. Térképünk az AAVSO b és d
térképekből lett összeállítva, a jobb alsó kis inzert a nagy határfényességű
észlelőtérkép részlete. (Ksl)

térkép: sdelbd.gif